Akhilleusz, Thészeusz, Perszeusz, Orpheusz… Még azoknak is ismerősek ezek a nevek, akik alig figyeltek oda irodalomórán az antik történetekre. Atalanta, Pszükhé, Otréré, Küréné… Még azoknak sem ismerősek ezek a nevek, akik nagyon is odafigyeltek irodalomórán az antik történetekre. A mitikus hősnőket sajnos még mindig nem sikerült egyenjogúvá tennünk az ókori hősökkel. Pedig nagyon is ideje lenne!
Az Odüsszeia lényegében egy halandó férfi tízéves bolyongásának az eposza, amelynek az a tanulsága, hogy ha elég leleményes és kitartó vagy, akkor nincs az az isten, aki neked megálljt parancsolna. Csakhogy tévesen hisszük azt, hogy ennek az emberideálnak Odüsszeusz a megvalósítója. Az igazság az, hogy volt egy nő is a sztoriban, aki hősünket leleményességben és kitartásban is felülmúlta.
Ez pedig nem más volt, mint Pénelopé, Odüsszeusz felesége, Ithaka királynéja.
Ha csavarunk egyet a cselekményen, akkor úgy is összefoglalhatjuk a művet, mint egy halandó nő húszéves várakozásának a története. Pénelopénak ugyanis a tízéves trójai háború után még tíz évet kellett várnia arra, hogy az ura megtalálja végre a hazautat. Csakhogy ezzel korántsem volt vége az asszony megpróbáltatásainak. Korábban született ugyanis egy kisfia, a kegyeit ötven felajzott kérő ostromolta, a férje hiányában pedig neki kellett minden királyi feladatot ellátnia…
Pénelopé sokkal nagyobb hősnek bizonyult a hitvesénél, és jóval többnek számított egy hűséges feleségnél. Miért? Nos, azért, mert amíg a férfi kétszer is feladta a küldetését és megcsalta a feleségét, addig a nő mindent megtett azért, hogy megvédje a családja becsületét. Odüsszeusz ugyanis a kalandozásai során Kirké varázslónő és Kalüpszó nimfa csábításának is engedett, s amíg az előbbinél egy, addig az utóbbinál hét kerek esztendőt „vendégeskedett”. Nyolc évig tehát biztosan nem a hazautat kereste…
Hősünk már csak emiatt sem lehet a rendíthetetlen kitartás mintaképe.
Ahogyan a leleményességé sem egészen. Odüsszeuszt ugyanis a legtöbb esetben nem a saját esze, hanem az olümposzi istenek segítették meg a nehéz időkben. Pallasz Athéné és a többiek tudniillik számtalanszor felhívták a figyelmét a veszélyekre, feltárták előtte a jövendőbeli eseményeket, sőt nem egyszer varázslatos megoldásokat is adtak a kezébe. Odüsszeusznak valójában az volt a legfőbb erénye, hogy alázatosan és lelkiismeretesen vetette alá magát a felsőbb erőknek.
Nem úgy Pénelopé! Őt nem segítette semmiféle istenség. Ő tényleg magára volt hagyva a fiával és az ötven erőszakos kérővel. Csak és kizárólag a saját leleményessége mentette meg attól, hogy férjhez menjen. Azzal halogatta ugyanis a döntését, hogy újraházasodása előtt mindenképp el akarta készíteni az apósa halotti leplét – csakhogy amit nappal szőtt, azt éjjel mindig visszafejtette a királyné. Ily módon évekig túljárt a rámenős férfiak eszén.
Holott nem feltétlenül kellett volna így alakulnia a sztorinak!
Pénelopé nyugodtan megházasodhatott volna. Odüsszeusz elvégre évek óta halottnak volt nyilvánítva – még azok is ezt hitték róla, akik vele együtt harcoltak Trója alatt. A királynénak pedig nyilvánvalóan szüksége lett volna egy társra, aki segít neki a fia felnevelésében és Ithaka kormányzásában. A kérői ráadásul mind nemes családból származó, gazdag ifjak voltak, akik idővel egyre türelmetlenebbé váltak. Nem lett volna hát semmiféle akadálya a házasságnak.
Pénelopé mégsem engedett a csábításnak. Hitt ugyanis abban, hogy a férje továbbra is életben van és keresi a hazautat. Ő nem harcolt ugyan szirénekkel, küklopszokkal és emberevő óriásokkal, nem ereszkedett le az Alvilágba, és nem volt kénytelen feláldozni hat társát sem a Szküllának, a megpróbáltatásai azonban még így is felértek tíz évnyi bolyongással. Amíg Odüsszeusznak a nagyvilágban, addig Pénelopénak a saját szívében kellett kíméletlen csatákat vívnia.
Csakhogy amíg az egyikük kétszer is feladta, a másikuk egyszer sem volt hajlandó a megalkuvásra.
Ezért is tekinthető nagyobb hősnek Pénelopé, mint a férje. Irodalomórán mégsem az ő alakjáról emlékezünk meg. Az ő neve valamiért ugyanolyan könnyen feledésbe merül, akárcsak azoké a nőké, akik az ókori mítoszokban hasonlóan csodás tetteket vittek véghez. Na, de mégis miért van ez? Miért nem beszélünk róluk többet, ha egyszer ők is emberideálokat testesítenek meg? Miért szorítjuk háttérbe őket, ha egyszer kiváló példaképei lehetnének a gyerekeknek? Csak azért, mert nők? Talán ideje lenne változtatni ezen…
