A stressz: tényleg csak a fejünkben létezhet?

Nem minden fejben dől el – kivéve a stresszt, mert az tényleg. Richard Lazarus szerint akkor stresszelünk, amikor úgy érezzük, hogy a világ követelményei meghaladják a személyes képességeinket. Amikor azt érezzük, hogy egyszerűen kicsúsznak a kezünk közül az események. Vajon tényleg így áll a helyzet? A stressz is csak az agyunk szüleménye lenne?

Diák vagy. Ülsz az iskolapadban. Biológiaóra van. A tanár kihív felelni az előző óra anyagából. Te semmit sem tanultál, a kérdéses tanórán viszont aktívan jelen voltál. Hogyan futsz neki a feleltnek? A többség valószínűleg arra gondol ekkor, hogy „Kevés vagyok én ehhez…”. Elvégre mindent elfelejtettünk már a vesék működéséről, tegnap délután egy betűt sem tanultunk, a tanár meg különben is csak szívatni akar az állandó feleltetgetéssel.

„Itt már csak a csoda segíthet!”

A kisebbség ezzel szemben úgy okoskodik, hogy „Hm… talán sikerülhet, próbáljuk meg!”. Hiszen mégiscsak odafigyeltünk legutóbb. Csak elő tudunk már kaparni valamit a hosszú távú memóriánkból. Különben is ott lesznek a képek segítségül. Meg volt az a sorozat, amiben a főszereplő megkapta az egyik testvére veséjét. Sőt, a múltkor még az édesanyánk is mondott valami okosat a felfázásról meg a vesemedencékről. „Semmi nincsen veszve még!”

Hogyan tekintett a felelésre a többség? Veszélyként, fenyegetésként, stresszként. Valami olyasmiként, amivel megbirkózni fizikai lehetetlenség. És hogyan tekintett ugyanerre a kisebbség? Kihíváskánt, próbatételként, játékként. Valami olyasmiként, amit kellő elszántsággal és találékonysággal még ügyesen kontrollálni lehet. A felelés tehát önmagában még nem stresszforrás! Az csak és kizárólag akkor alakul át, ha mi úgy tekintünk rá.

Nem létezik objektív valóság

A stressz tekintetében legalábbis biztosan nem. Ez volt Richard Lazarus egyik legfontosabb felismerése. A pszichológus szerint ugyanis az egyes jelenségek természetéről minden esetben egy kétlépcsős mentális folyamat mentén döntünk. Ez a meglehetősen szubjektív, kognitív kiértékelésnek nevezett művelet határozza meg, hogy végső soron mit tekintünk stressznek. Egy felelést? Egy vitát? Egy nyilvános beszédet?

A kognitív kiértékelés végeredménye mindenkinél másmilyen lesz.

Na de mik az egyes szintek? Nos, az elsődleges kiértékelés során azokra a kérdésekre keressük a választ, hogy van-e valami baj, valamint hogy mi is benne vagyunk-e a slamasztikában. Abban az esetben, ha úgy ítéljük, hogy nincsen probléma („Huh, az csak egy mókus ott a bokorban.”), vagy van, de nem velünk („Szerencsére nem rám esett az a zongora.”), akkor értelemszerűen nem stresszelünk. Csakhogy akkor sem feltétlenül, ha azt érezzük, hogy a kiszemelt áldozatok itt és most márpedig mi leszünk.

Ebben az esetben a másodlagos kiértékelés fog dönteni a stressz megjelenéséről. Annak során ugyanis két újabb kérdést igyekszünk megfelelni. Egyrészt azt, hogy képesek vagyunk-e megoldani a kialakult helyzetet? Másrészt pedig azt, hogy mégis hogyan küzdjünk meg a felmerült nehézséggel? Ha ekkor arra a következtetésre jutunk, hogy a mi tarsolyunkban sajnos semmi sincsen, akkor a stressz valóban le fog teríteni minket. Ha viszont úgy érezzük, hogy nekünk bőven van még erőnk a küzdelemhez,

akkor a stressz, mint olyan szóba se jöhet.

Mit tegyünk, ha stresszelünk?

Ne engedjük, hogy a kognitív kiértékelés folyamata mindenféle tudatos ellenőrzés nélkül lépjen működésbe. Az ugyanis potenciális veszélynek fogja tekinteni a legtöbb kellemetlenséget. A felesleges idegeskedés elkerülése érdekében tegyük fel magunknak az alábbi kérdéseket:

• Biztos, hogy olyan nagy a baj, mint amekkorának mi érezzük azt?
• Van olyan pontja a fennálló problémának, amelynek kontrollja a mi kezünkben van?
• Milyen tárgyi és/vagy szellemi erőforrások lehetnek hasznunkra a továbbiakban?
• Kik azok az emberek, akik biztosan segíteni tudnak?

Ezek a szempontok hamar egyértelművé fogják tenni számunkra, hogy tényleg okunk van-e az aggodalomra (elsődleges kiértékelés), valamint hogy valóban tehetetlenek vagyunk-e az aktuális fenyegetéssel szemben (másodlagos kiértékelés). A legtöbb esetben sokkal rózsásabb a helyzet, mint első ránézésre – lásd az iskolai felelésről szóló történetet. Ne engedd, hogy a kognitív kiértékelés folyamata a bolondját járassa veled! A stressz elsősorban az agyunk szüleménye.