Amíg vezetővé nem válsz, addig minden rólad szól. A te terveidről, a te lehetőségeidről, a te erősségeidről, a te fejlődésedről. Arról, hogy miként tudnál még feljebb lépni, még fontosabb pozícióba kerülni. Amint azonban vezető lettél, mindent fel kell áldoznod az embereidért.
II. Frigyes felvilágosult abszolutista uralkodó mindig is azt vallotta, hogy a király az állam első szolgája, akinek szent kötelessége a nép hasznára válnia. Amíg a korábbi nagyhatalmak elsősorban „Isten kegyelméből” uralkodtak, addig Frigyes már a saját munkásságával kívánta igazolni, hogy alkalmas a trónra. Királyi hivatását gyakran egy óriási terheket tartó pillérhez hasonlította, egyik levelében pedig arról panaszkodott Voltaire-nak,
hogy az ő munkájához vajmi kevés a nap huszonnégy órája.
Akár szeretjük, akár megvetjük a felvilágosult abszolutista uralkodókat, azt mindenképp el kell ismernünk, hogy a hozzáállásuk több, mint megfontolandó a modern vezetők számára. Kevesen képesek elvégre arra, hogy ne tekintsék magától értetődőnek a hatalmukat. Arra pedig még kevesebben, hogy elsősorban ne a saját hasznukra, hanem a követőik javára fordítsák a megszerzett pozíciójukat.
Adj, adj és adj!
„Egy vezető elsősorban szolgáló. A szolgálatkész vezetővé válás folyamata azzal veszi kezdetét, hogy természetesen bukkan fel bennünk mások szolgálatának vágya. Ezt aztán egy tudatos törekvés kíséri el a tényleges vezetésig. A szolgáló vezetők élesen különböznek a többi vezetőtől abban, hogy ők nem a saját vágyaikat, hanem az emberek szükségleteit tartják inkább szem előtt.”
Robert Greenleaf szavai ezek, aki a „szolgáló vezetés” elméletének egyik legjelentősebb képviselője. Szerinte az embereknek mindenképp le kell győzniük a saját egoizmusukat annak érdekében, hogy igazán sikeres vezérek lehessenek. A fejlődésük azonban itt korántsem ért még véget. A megértés, a tisztelet, a segítőkészség és az önfeláldozás „művészetét” is el kell sajátítaniuk azoknak, akik példaértékű vezetői szeretnének lenni másoknak.
A követőknek égető szükségük van ugyanis arra, hogy egy olyan tekintélyszemély mutassa nekik az utat, aki képes az empátiára és az odaadásra. Aki nincs minden nap a középpontban, hanem hagyja, hogy a kollégái is ragyogjanak. Máskülönben honnan tanulják meg az alkalmazottak, hogy ők is lelkiismeretesen és önzetlenül dolgozzanak? Ha mindig csak azt látják, hogy a főnök elvesz, akkor ők ugyan miért adjanak?
Szolgálj, ha azt szeretnéd, hogy téged is szolgáljanak!
Mindez persze nem azt jelenti, hogy el kellene kényeztetnünk a munkatársainkat. Nem körbeugrálnunk és a tenyerünkön hordoznunk, hanem ösztönöznünk és patronálnunk kell a beosztottakat. Közös célokkal, értelmes feladatokkal és személyre szabott inspirációval. Csupa olyan dologgal, amitől azt érezhetik, hogy nagyon is számítanak. Ők ugyanis ettől, s nem a felszínes, anyagi jutalmaktól lesznek igazán motiváltak…
