„Be vagyunk börtönözve az élet birodalmába, akárcsak egy tengerész a végtelen óceánon hánykolódó, parányi hajójába.” – írta egykor Anna Freud. A vezetők is hasonló módon vannak hozzáláncolva a saját egojuk teremtette, szorongásmentes világhoz. Melyek azok a folyamatok, amelyek létrehozzák ezt a hamis valóságot? Mit tehetünk ellenük? Hogyan szállhatunk szembe velük? Cikkünkből kiderül!

Előző írásunkban öt olyan mentális manőverrel ismerkedtünk meg, amelyek rövid távon leszerelik ugyan a negatív érzelmeinket, hosszú távon azonban súlyos következményeik lehetnek. Két közös tulajdonságuk is volt ezeknek a „pszichés cseleknek”. Egyrészt az, hogy teljesen észrevétlenül működnek, másrészt pedig az, hogy valamilyen mértékben mind eltorzítják a valóságészlelésünket. Csakhogy maradt még öt ilyen…

Lássuk hát, melyek ezek!

Elfogadhatatlan késztetéseink és érzéseink tudatosodása úgy is megakadályozható, ha előbb elfojtjuk, majd pedig a szöges ellentettjeikkel fejezzük ki őket. Ezt nevezzük reakció- vagy válaszképzésnek. Egy alapvetően bizalmatlan vezető például égre-földre esküdözhet, hogy ő bizony tökéletesen megbízik az embereiben, miközben „biztonsági okokból” mindenhova térmegfigyelő kamerákat szereltet.

A hirtelen jelentkező és túlságosan is erős stressz miatt előfordul, hogy az érett megküzdési stratégiáik helyett sokkal gyermetegebbeket alkalmaznak az emberek. Anna Freud regressziónak vagy visszaesésnek nevezte el ezt a jelenséget, mivel ilyenkor olyan primitív taktikákat vetünk be, amelyek fiatalkorunkban még egész jól működtek… Jó példa erre az a vezető, aki egy negatív kritika hallatán megsértődik, majd pedig „hisztizni” és tagadni kezd akárcsak egy durcás kisgyerek.

A következő elhárító mechanizmust távolításnak nevezzük. Annak alkalmazásakor ugyanis önmagunk és szégyellt vágyaink tárgyai közé olyan „szűrőket” iktatunk be, amelyeken keresztül már szorongásmentesen is szemlélhetjük azokat a bizonyos „tiltott gyümölcsöket”. Tipikus távolítás például az az eset, amikor egy vezető nem személyesen, hanem a papírmunkán és a középvezetői rétegen keresztül intézi csak el a (számára egyébként kedvező) leépítéseket.

Az áttolás folyamata során ehhez képest a kellemetlen indulataink az eredeti (fenyegető) célpontról egy új (semleges) célpontra helyeződnek át. Az a vezető például, aki mérges a felettesére vagy az egyik üzleti partnerére, gyakran a saját alkalmazottai valamelyikén vezeti inkább le a felgyülemlett feszültséget. Így kerüli el a számára „veszélyes” emberekkel való, érzelmi összeütközéseket.

Az utolsó elhárító mechanizmust a pszichoanalitikusok már jóval egészségesebbnek vélik. A szublimációnak nevezett manőver ugyanis társadalmilag elfogadható, sőt kívánatos formában teszi lehetővé az elfogadhatatlan impulzusaink kiélését. Egy kompetitív vezető például úgy is kifejezheti a „versengési ösztönét ”, hogy állandó erőszakosságát a saját munkahelyi teljesítményébe forgatja át – így győzi le önmagát és a konkurenciát.

Miért hárítsuk el az elhárításokat?

A válasz az említett mechanizmusok közös tulajdonságaiban rejlik. Nevezetesen abban, hogy azok a valóságot a tudtunkon kívül is képesek meghamisítani. Az említett manőverek ugyan kiválóan alkalmasak a stressz és a szorongás átmeneti kezelésére, s így a nyugalmunk megőrzésére, magukat a problémákat azonban egyáltalán nem szüntetik meg. Azok éppen ezért továbbra is fennmaradnak, s rejtett formában térnek vissza.

Norma Haan pszichoanalitikus szerző szerint az a legnagyobb baj a védekezéssel, hogy túlságosan is neurotikus, tagadó és merev. Ily módon nemcsak a rációt és a logikát veti el, de a rejtett impulzusok kifejezésének is szabad utat enged. Nem mellesleg magába foglalja azt a kimondatlan lehetőséget, hogy szorongásainktól azok feltárása nélkül szabaduljunk meg.

Hogyan védekezzünk a védekezések ellen?

Hangozzék bármennyire is ijesztőnek: az elhárító mechanizmusok használata teljesen spontán és természetes. Ha egy kicsit alaposabban is körbenézünk, akkor megfigyelhetjük, hogy tulajdonképpen mindannyian alkalmazzuk őket. A hárítás ugyanis egy bizonyos szintig „egészséges”. Baj csak akkor lesz belőle, ha túlságosan is eluralkodik az elménken, nekünk pedig nem marad elég erőnk a problémáinkkal való, tényleges megküzdésre. Ezért is érdemes felkészülnünk valahogyan a védekező mechanizmusok kezelésére. Íme néhány praktikus ötlet:

  • Nehogy azt hidd, hogy te másképp vagy összerakva, mint a többi ember!
  • Tudatosítsd magadban, hogy olyan folyamatok is működnek benned, amelyeket te észre sem veszel, mégis alapjaiban határozzák meg a viselkedésedet!
  • Légy magadhoz őszinte: azért tettél (vagy épp nem tettél) meg bizonyos lépéseket, mert azok voltak a helyes döntések, vagy csak azért, mert nem mertél szembenézni az érzelmeiddel?
  • Tedd fel magadnak a kérdést: végső soron sikerült megoldanod a felmerült gondokat, vagy csak úgy-ahogy letudtad őket magadban?
  • Igyekezz ne zsigerből reagálni a stresszes szituációkra! Ilyenkor ugyanis különösen nagy a veszélye annak, hogy védekezel és hárítasz.
  • Rendszeresen értékeltesd ki magadat másokkal! A kollégáid vajon milyen vezetőnek tartanak? Szerintük is megfelelően kezelted az egyes problémákat? Vajon ők is úgy látják, hogy még mindig a józan eszedre hallgatsz?

Végezetül pedig ne feledd a aranyszabályt:
„Jobb félútról visszatérni, mintsem végleg rossz útra térni.”

Van számodra 20 darab ingyenes leckénk a kiváló vezetésről.
Hova küldjük őket?