Az öngyilkosság egyetlen társadalmilag elfogadott formája az, ha halálra dolgozod magad.” Találó, egyszersmind borzalmas ez a gondolat. Kevesen tudják, hogy a japánoknak már külön szavuk van a túlzásba vitt munka miatt bekövetkező halálra. Ők „karoshinak” nevezik azt, amikor a karrierjéért valaki még a saját életét is feláldozza. Ez a jelenség márpedig egyáltalán nem ritka! Mégsem vesszük elég komolyan…

A közép- és felsővezetők kétharmada heti 60 órát dolgozik átlagosan, többségük mégsem nevezhető függőnek vagy megszállottnak. A fiatal pályakezdőknél egyfajta követelmény a lankadatlan éberség, a folyamatos fejlődés és az életre szóló elkötelezettség. Sokan vállalnak különmunkát és/vagy másodállást, hogy a megélhetésüket hosszú távon biztosítsák. Bárhol vagy is a ranglétrán, mindenhol kemény munka vár rád.

Ha pedig épp nincs mit tenned, akkor is elfoglaltságot kell színlelned.

A modern kapitalizmus és a protestáns munkaetika nemhogy elfogadhatónak, hanem egyenesen nélkülözhetetlennek tartja a fáradhatatlan munkát és a szorgalmas vagyonfelhalmozást. A fejlett országokban az egyre magasabb társadalmi osztályokba felkapaszkodó munkás jelenti ma a legfőbb emberideált. Nyugati kultúránk a megbecsülés, az önérvényesítés és a családfenntartás alapjának tekinti a sikeres munkát… Mi pedig észre sem vesszük, hogy mindez milyen káros hatással van ránk.

Az íróasztalhoz láncolva

Wayne Oates 1971-ben alkotta meg a „workaholism” vagyis a „munkaholizmus” fogalmát, mivel úgy találta, hogy a munkamánia tünettana igen sokban hasonlít az alkoholizmus problémájára. Az egyetlen különbség, hogy az előbbi függőség esetén nem az ivás, hanem a munkavégzés válik az ember életnek központi tevékenységévé. Idővel azonban ez a fajta rendellenesség is egyre inkább felemészti az illető szociális életét, valamint fizikai és mentális egészségét.

A munkamánia egy olyan kontrollálhatatlan és kielégíthetetlen szükséglet, amely folyamatosan arra kényszeríti az embert, hogy annyi időt töltsön munkával, amennyit csak lehet. Mindezek miatt az érintett még akkor is dolgozik, amikor már észszerűen kielégítette a céges követelményeket, s még akkor is a teendői járnak a fejében, amikor már az összes munkahelyi elvárásnak eleget tett. Egy sokat dolgozó ember azonban még nem feltétlenül küzd a munkamánia tüneteivel!

A betegség kulcsa tudniillik a munkához való, abnormális hozzáállásban van.

Egy munkamániás ugyanis nem mennyiségileg, hanem minőségileg dolgozik inkább „patologikusan”, mivel számára a munka nem az élet része, hanem a létezés célja. Nem lehetetlen persze úgy dolgozni, hogy közben megmaradjon a munka és a magánélet egyensúlya, egy igazi munkaholista azonban képtelen ennek a balansznak a kialakítására. Számára mindennél és mindenkinél fontosabb a munka…

Nem tudjuk, hogy rosszul tudjuk

A legfontosabb munkamániával kapcsolatos hiedelem, hogy inkább csak a vezető pozícióban dolgozó férfiak szenvednek tőle. A munkaholizmus azonban a tudományos kutatások szerint nemtől, kortól, hivatástól és képzettségtől is független. Vannak persze olyan személyiségvonások, munkakörök és élethelyzetek, amelyek az átlagnál „veszélyesebbek”, ám egy háztartásbeli éppúgy munkamániás lehet, akárcsak egy vezérigazgató vagy egy középiskolás gyermek.

A másik fontos tévhit szerint az említett betegségtől szenvedők a munkahelyek hősei. Egy munkamániás azonban a legtöbb esetben mindenféle cél nélkül dolgozik, emiatt kevésbé hatékony, ellenben sokkal többet hibázik. Mivel ezeket a botlásokat aztán még több munkával próbálja meg kompenzálni, az ördögi körből sohasem tud kitörni. Egy munkaholista ráadásul nem igazán tud csapatjátékos sem lenni, mivel képtelen feladatokat delegálni és mások eredményeit elismerni.

Megöl, ha hagyod…

A többi függőséghez hasonlóan a munkamánia is ellenállóvá képes tenni az embert arra vonatkozóan, hogy felismerje a magatartásával kapcsolatos gondokat. Sokszor a kollégáiknak, a barátaiknak és/vagy a családtagjaiknak kell rádöbbenteniük az áldozatokat, hogy a munkavégzésük most már mindannyiuk számára ártalmas. Az érintettek azonban a legtöbb esetben akkor eszmélnek csak rá a viselkedésük kényszeres voltára,

amikor már nemcsak pszichés, hanem szomatikus tüneteket (pl. gyomorfekélyt) is mutatnak.

A munkafüggőség végzetessé válásának megakadályozásában tehát a legnagyobb gondot a betegségtudat hiánya okozza. Mindehhez nagyban hozzájárul az, hogy a munkamánia tüneteit a legtöbb szakmában nemigen tekintik problémának. A kémiai függőségekkel ellentétben ugyanis a munkaholizmust nemhogy elfogadják, hanem egyenesen bátorítják az egyes szervezetek – például előléptetést és fizetésemelést adnak a „hónap emberének” a szorgalmáért cserébe.

Mindezek miatt egyre nehezebbé válik a munkamániások kiszűrése és hatékony kezelése. Ennek ellenére a példaértékű szervezeteknek ma nemcsak az érdeke, hanem a felelőssége is kell, legyen a munkafüggőség kialakulásának megelőzése és a munkaholisták gyógyulásának elősegítése. Alaposan figyeljünk hát oda saját magunk és a kollégáink egészségére!

Felhasznált irodalom:
http://pszichologus-budapest.eu/pszichologus-budapest-cikkek/pszichologus-budapest-munkamania.pdf

TESZT: Te milyen vezető vagy?

A feladatokra vagy a kapcsolatokra fókuszálsz jobban? Talán mindkettőre egyforma figyelmet fordítasz? Töltsd ki rövid önismereti tesztünket, és tudd meg a választ! Az elért eredményedről személyre szóló levélben tájékoztatunk téged, ráadásként pedig kapsz néhány hasznos tippet.