Az emberiség kollektív egóját három tudományos csapás is érte. Az első Nikolausz Kopernikusztól, a második Charles Darwintól, a harmadik pedig Sigmund Freudtól érkezett. Súlyosságuk ellenére azonban korántsem tanultunk belőlük eleget…
Mi volt Kopernikusz mérföldkőnek számító felismerése? Az, hogy a Föld nevű bolygó egyáltalán nem középpontja a Világmindenségnek. Mit bizonyított be Darwin evolúcióelmélete? Azt, hogy az emberiség végső soron az állatok világának a része. Mire mutatott rá Freud pszichoanalitikus megfigyelése? Arra, hogy a mindennapi viselkedésünket elsősorban tudattalan folyamatok határozzák meg.
Az ember tehát nem uralkodhat sem az univerzumon, sem az élőlényeken, de még csak saját magán sem…
Mégis hajlamosak vagyunk elfelejteni ezt, s úgy tenni, mintha:
- az irányítás a mi kezünkben lenne,
- velünk semmi rossz nem történhetne,
- a vétkeink bármikor orvosolhatóak lennének,
- életünk végén pedig mindannyian jó emberekként halnánk meg.
Csakhogy a tévhitek tévútra vezetnek. Elhitetik velünk, hogy bár jelentős részei vagyunk a rendszernek, a cselekedeteinkért mégsem kell vállalnunk a felelősséget. Kellemes kis szerep, nem? A jelenlétünk már önmagában is értékes, a tetteink következményeinek azonban nincs túl nagy jelentősége… Ez talán a legfőbb torzítása, a legsúlyosabb hibája az emberi elmének. A legrosszabb pedig az benne, hogy bármikor felerősödhet.
Például akkor, amikor vezetőnek választják meg az embert. Vezetőként ugyanis egyre kevesebben ismerik el a hibáikat, a gyengeségeiket, a tévedéseiket vagy épp a hozzá nem értésüket. A legtöbben ezzel szemben egyre méltóbbnak érezik magukat mások vezetésére. Mintha már csak a természetüknél fogva kijárt volna nekik ez a bizonyos szerep. Ám valójában az emberi ego nárcisztikus illúziója csak ez,
ami rövid távon megvédi ugyan az önértékelésünket, hosszú távon azonban biztos kudarcra van ítélve.
De szerencsére mindig van mit tenni ellene. Emlékeztetnünk kell magunkat Kopernikusz, Darwin és Freud felfedezéseire. El kell fogadnunk, hogy bár nem vagyunk urai a természetnek (és sokszor bizony saját magunknak sem), mégis fontos következményei vannak a tetteinknek, amelyekért minden esetben vállalnunk kell a felelősséget. Igaz, hogy nem túl hálás ez a szerep, nem erre készítettek fel minket, nem ezt szoktuk meg – erkölcsileg mégis ez a helyes.
