Nagyon úgy néz ki, hogy állást keresni, megtartani és elhagyni is olyan, akárcsak egy szerelmi kapcsolatot ápolni – vagy épp nem ápolni. Legalábbis számtalan hasonlóságot tudunk köztük találni, ha egy kicsit alaposabban is megkapargatjuk a felszínt.
Erik Erikson szerint a fiatal felnőttkor legsürgetőbb kérdése, hogy vajon életre szóló társra találunk-e, vagy pedig magányosan fogjuk leélni az életünket. Ez az „intimitás versus izoláció” krízise, amely azután kezd csak el igazán foglalkoztatni (rosszabb esetben frusztrálni és nyomasztani) minket, hogy befejeztük az iskolát, a főiskolát vagy épp az egyetemet. Cseppet sem meglepő, hogy az álláskeresésen és a munkavállaláson is ugyanebben az időben kezdjük el törni a fejünket.
„Vajon sikerül megtalálnom a hivatásomat vagy én is egy kiégett munkavállaló leszek?”
A kezdet mindig nehéz és félelmetes, ugyanakkor érdekes és izgalmas is egyben. Társkereső oldalakhoz hasonlóan böngésszük végig az internetes álláshirdetéseket, s próbáljuk meg kiszűrni az ideális jelölteket. Ne legyen túl messze, hiszen távkapcsolatot senki sem szeretne. Ne legyen túl unalmas se, hiszen rendszeres kihívás kell a szívnek és az elmének. Ugyanakkor ne legyen túl szűkmarkú se, hiszen valamivel azért mégiscsak kompenzálnia kell az erőfeszítéseinket. Amint megtaláltuk a potenciális partnereket, már tovább is léphetünk velük a következő szintre.
Ez az interjúzás, vagyis a randizás időszaka lesz, amely során élőben is találkozunk végre a jelöltjeinkkel, s megpróbáljuk kideríteni, hogy a valóságban is léteznek-e az általuk hirdetett erények. Mindeközben a másik fél is igyekszek kiismerni minket, hogy megállapíthassa az erősségeinket és a gyengeségeinket. Ekkor értelemszerűen mindkét oldal azt szeretné elhitetni a másik féllel, hogy ő nagyon is vonzó és értékes, vagyis hogy kifejezetten alkalmas a hosszú távú együttműködésre. Mindezek miatt egyikőjük sem lesz a másikkal teljesen őszinte…
Amint kiválasztottuk magunknak az optimális partnert (s remélhetőleg ő is minket), lassacskán nekikezdhetünk a közös életnek. Ekkor alaposabban is megismerkedünk a részletekkel, amelyek vagy kiábrándítóak, vagy ígéretesek lesznek – de nagyjából megfelelnek azért az elképzeléseinknek. Jó esetben nagyvonalúan elnézzük egymásnak a kisebb-nagyobb tökéletlenségeinket, s átadjuk magunkat a „rózsaszín ködnek” (és az #ilovemyjob hashtag-eknek). Ha minden jól megy, akkor idővel teljesen összecsiszolódunk a munkahelyünkkel.
Mi is hozunk bizonyos áldozatokat, s ő is vállal bizonyos kötelezettségeket, így az „adok” és a „kapok” viszonya minden téren egyensúlyban lehet. Legalábbis átmenetileg. Bármikor megeshet elvégre, hogy hirtelen a másik oldalra billen a mérleg nyelve, nekünk pedig ettől olyan érzésünk lesz, hogy „partnerünk” nem igazán becsül már meg minket. Egy darabig persze próbálunk még javítani a helyzeten, ám a kapcsolatunk még így is egyre feszültebb lesz. A korábban elnézett szépséghibák megbocsáthatatlan bűnökké erősödnek,
s még a legapróbb konfliktusokból is súlyos viták kerekednek.
A munkakedv napról napra csökken, az érzelmi kötelékek pedig folyamatosan gyengülnek. Lassan már csak a megszokás ereje tartja össze az embereket – de persze az sem örökre. Egyszer csak megelégeljük ugyanis a munkahelyünket, s titkon ismét nézegetni kezdjük az álláshirdetéseket. „Párunk” háta mögött talán még randizni is elmegyünk a kiszemeltjeinkkel. Addig-addig folytatjuk ezt a hűtlenséget, amíg rá nem bukkanunk egy olyan partnerre, akiért megéri végre faképnél hagyni a jelenlegi munkahelyünket. Ekkor beadjuk gyorsan a „válópert”, s már költözünk is össze a mindeddig titkolt „szerelmünkkel” – hátha vele több szerencsénk lesz!
Egyvalamit felejtünk csak el: párterápiába menni az előző partnerünkkel…
TESZT: Te milyen vezető vagy?
A feladatokra vagy a kapcsolatokra fókuszálsz jobban? Talán mindkettőre egyforma figyelmet fordítasz? Töltsd ki rövid önismereti tesztünket, és tudd meg a választ! Az elért eredményedről személyre szóló levélben tájékoztatunk téged, ráadásként pedig kapsz néhány hasznos tippet.
