Martin Luther King, Stephen Hawking, J. K. Rowling… Olyan személyek ezek, akik sokak számára motiváló példaképek. Rengetegen szeretnénk hasonlítani rájuk, hiszen több mint vonzó számunkra az életük és a munkásságuk. Na de mi a helyzet a negatív modellekkel? Akár hisszük, akár nem: ők még a pozitívaknál is jobban ösztönözhetnek bennünket!

Természetes emberi reakció, hogy rosszul érezzük magunkat, ha azt látjuk, hogy valaki valamiben sokkal jobb nálunk. Ezekben az esetekben gyakran elönt minket az irigység, a szégyen, a kétely és az értéktelenség érzése. „Én sosem leszek olyan szép / fitt / okos / híres / tehetséges!” – sóhajtunk fel magunkban elkeseredetten.

Na, de mennyivel más a helyzet akkor, amikor mindezek fordítottját tapasztaljuk! Amikor annak leszünk szemtanúi, hogy valaki valamiben sokkal rosszabb nálunk. Ilyenkor majd szétvet minket az elégedettség, a magabiztosság és az öröm, hogy lám, mi egy lépéssel azért mégiscsak előrébb járunk: „Hozzá képest végső soron én is elég jó vagyok!”

Minél távolabb, annál jobb…

Daniel Ogilvie is erre a jelenségre figyelhetett fel abban az időben, amikor elkezdett kidolgozni egy meglehetősen rendhagyó elméletet. A pszichológus ugyanis a „valós” és az „ideális” én koncepciói mellé bevezette a „nem kívánt” én fogalmát is a személyiséglélektan tárgykörébe. Sőt mi több: azt feltételezte, hogy az utóbbi sokkal fontosabb összetevője lehet az élettel való elégedettségnek.

Mindezek alaposabb megértése érdekében előbb még tisztáznunk kell, hogy mit is tekintünk pontosan nem kívánt énnek. Ogilvie szerint az lényegében azon visszataszítónak ítélt, s éppen ezért elutasított én-tartalmak összessége, amelyek megvalósulását mindenképp el szeretnénk kerülni a jövőben. Ezek az én-tartalmak lehetnek:

  • félelmetes, múltbéli események,
  • társadalmilag elfogadhatatlan késztetések,
  • saját magunk szégyellt vonásai és identitásai, valamint
  • mások visszataszító életkörülményei, viselkedésformái és egyéb tulajdonságai.

Nem kívánt én például a „munkanélküli”, a „magányos”, az „agresszor”, a „hajléktalan” vagy az „áldozat” szerepe. Csupa olyan dolog tehát, amivé semmiképp sem szeretnénk válni az életben. Az ideális én mindezek szöges ellentéte. Az ugyanis Ogilvie meghatározása szerint énünk tökéletessé formált, mentális képe.

Valami, aminek mindennél jobban vágyunk a beteljesítésére.

Mégis mi akkor a baj vele? Nos, az, hogy ez a képzet az esetek többségében kvázi elérhetetlen. Sokan ugyanis olyan magas célokat tűznek ki saját magunk elé, amelyek megközelítése rendkívül nehéz. Ogilvie talán nem véletlenül találta azt az egyik kutatásában, hogy a valós és a nem kívánt én távolsága sokkal jobb előrejelzője az élettel való elégedettségnek, mintsem a valós és az ideális én közelsége. Mit jelent ez?

Menekülj a sötéttől, de ne fuss a fény felé

Ogilvie eredményei szerint a pozitív énképek „vonzó” erejénél jóval nagyobb a negatív énképek „taszító” ereje. Érdemes tehát számításba vennünk és fejben tartanunk azokat az embereket, akik a megítélésünk szerint egyfajta „anti-példaképek”. Ők ugyanis nemcsak arra lehetnek jók, hogy erkölcsileg felemeljenek bennünket, hanem arra is, hogy a helyes irányba tereljék az életünket.

Ki az az egyén, akivé biztosan nem szeretnél válni a jövőben? Hogyan viselkedik? Milyen a személyisége? Rendszeresen emlékeztesd magad erre az emberre! Csakhogy itt még nem ér véget a történet… Mi kellene ahhoz, hogy még ennél is nagyobb legyen a szakadék köztetek? Mi az, amit a nem kívánt éned biztosan megtenne? Mi ahhoz képest a helyes cselekedet? Merre kell továbbmenned? Gondolkodj el ezeken a kérdéseken!

Van számodra 20 darab ingyenes leckénk a kiváló vezetésről.
Hova küldjük őket?