Orvos barátomnak rendszeres élménye, hogy meglett férfiak és érett nők állnak hitetlenkedve a hír hallatán: az őket kínzó ilyen-olyan bajt végül is allergia okozza. „Én allergiás?” – kérdezik – „Nem lehetek, hiszen sose voltam!” De most már az, szokta mondani a barátom, a válasz pedig többnyire fejcsóválás. „Nem, az lehetetlen…”
Az emberek többségét már elérte valamilyen érzékenység ebben az országban, például allergia, a maradék pedig joggal számíthatna arra, hogy bármikor csatlakozhat a többséghez – mégsem számít rá. A baj tudniillik mindig váratlanul érkezik, viszont előbb-utóbb biztosan elérkezik. Erre épül a közhellyé vált Murphy-törvénykönyv.
Azt mondják a fizikusok, hogy ami a fizika törvényei szerint megtörténhet a Földön, az idővel meg is fog történni. Tudja ezt mindenki, az esetek többségében mégsem készül fel rá senki. Nem oltatom be magam, hiszen én időtlen idők óta nem voltam beteg. És? Idén sem leszel?
Nem kötöm be magam a kocsiban, mert én még sosem karamboloztam. És? Nem is fogsz?
Amikor az Egyesült Államok elnökválasztásának éjszakáján kiderült, hogy Trump nyert és Clinton veszített, a demokraták gazdagon fizetett profikból álló kommunikációs stábja csődöt mondott. Két verzióra kellett felkészülniük: a győzelemre és a vereségre. Ez nem sok. Mégis váratlanul érte őket a vereség. Összeomlottak, hazudoztak, rémülten tárták szét a karjukat, Hillary Clinton pedig egyszerűen elpárolgott. Nem volt mondanivalója.
A világ legjobb kommunikátorai nem készültek fel arra, hogy a jelöltjük kikap. Amire amúgy nagyjából 50 százalék esélye volt Clintonnak. Nyugtalanító és egyben felszabadító érzés, hogy a legjobbak is pont úgy tárják szét a kezüket a bajban, mint Mari néni, a sarki kisbolt tulajdonosa, amikor rányit a TESCO a szomszéd házban.
Ugyanakkor az is nyilvánvaló, hogy ha a krízis kezeléséhez annak beköszönte után látsz hozzá, akkor lényegében már elkéstél. Jön a kapkodás, vagy – ami ugyanolyan rossz – az időhúzás. Jönnek az újabb hibák, a másik fél okolása, a súlyosabbnál súlyosabb konfliktusok, a csőd, az összeomlás, az elbocsátás, az évtizedes kapcsolatos megromlása, az elhidegülés vagy mondjuk a válás a házasságban.
Viszont, ha felkészülten ér a válság, akkor az nem válság, hanem lehetőség. Nem mindig. De többnyire.
Ha tudod, mit veszíthetsz.
Ha képes vagy felismerni, mit menthetsz meg.
Ha nem próbálod meg menteni, ami menthetetlen.
Ha gyors vagy, de nem kapkodsz.
Ha van stratégiád és terved.
Ha – legalábbis részben – ura vagy a helyzetnek.
Ha tudod, mit kell tenned, mert felkészültél rá, akkor a krízis hamar elmúlik – olyan gyorsan, mint amilyen gyorsan jött. A távoztával pedig erősebbnek fogod érzeni magadat, a cégedet vagy épp a házasságodat, mint amilyen korábban volt. Rajtad múlik.
Bárdos András
