Milyen körülmények között teljesítünk a legjobban? Amikor bármit megtehetünk, amihez csak kedvünk van? Vagy amikor a közösség szava a legfontosabb? Netalán egy tekintélyszemély fegyelmezett irányítása alatt? Ősi dilemma… Három szociálpszichológus azonban már réges-rég megtalálta rá a választ.

Arisztotelész mindig is úgy vélekedett, hogy a hatalomgyakorlás három fő formájának (a királyságnak, az arisztokráciának és a demokráciának) jó és rossz oldalai egyaránt vannak. Szerinte ugyanis mindegyiknek létezik olyan változata, amely elsősorban a benne élő emberek érdekeit szolgálja. Mindezek miatt puszta szimpátia alapján lehetetlen eldönteni róluk, hogy előnyösebb-e az egyik a másiknál. Kurt Lewin, Ronald Lippitt és Robert White éppen ezért tudományos szempontból kísérelték meg feloldani ezt a problémát.

Egyeduralom? Köztársaság? Totális szabadság?

A pszichológusok klasszikus kísérletükben egyazon kézműves szakkörre járó, tízéves fiúkat vizsgáltak meg. A gyerekek három nagy csoportba lettek beosztva. Az egyes csapatok összetétele egységes maradt, a vezetőjük személye sem változott a vizsgálat alatt, csak és kizárólag az alkalmazott vezetési stílus különbözött a három csoportban. A kutatók azt akarták ugyanis megállapítani, hogy a különféle hatalomgyakorlási módok

miként is hatnak pontosan az emberek teljesítményére és hangulatára.

Mindezek tesztelése érdekében Lewinék arra kérték az alanyaikat, hogy csapatonként készítsenek játékokat. Felnőtt vezetőjük azonban merőben eltérő irányítási technikákat alkalmazott az egyes csoportokban. A fiúk egyik részével szemben ugyanis autokratikus, másik részével szemben demokratikus, harmadik részével szemben pedig laissez-faire típusú magatartást tanúsított.

Az autokratikus (vagyis a tekintélyelvű) vezetés csendet, rendet és fegyelmet követelt meg a gyerekektől, s figyelmen kívül hagyta az egyéni érdekeiket és szükségleteiket. A vezető a csoporttagok meghallgatása nélkül, egymaga hozta meg a legfontosabb döntéseket. Mivel a tekintélyszemély igen erős kontrollt gyakorolt a „beosztottai” felett, azok fokozódó frusztrációja egyre jobban felkorbácsolta a negatív érzelmeket.

A demokratikus vezetés ehhez képest már sokkal nagyobb teret engedett az egyediségnek, az önállóságnak és az együttműködésnek. A vezető végig nyitott maradt a gyerekek igényeire és elképzeléseire, bevonta őket a döntéshozásba, lehetőséget adott nekik az egyes feladatok megválasztására. A csapattagok teljesítményét ugyanakkor a lehető legobjektívebb szempontok szerint igyekezett kiértékelni és megjutalmazni.

A laissez-faire (vagyis az engedékeny) vezetés mindezekkel szemben már nem is volt igazi vezetésnek tekinthető. Azt ugyanis az érdeklődés, az irányítás és az ellenőrzés tökéletes hiánya jellemezte. Az efféle vezető passzív és közönyös viselkedésével egy kifejezetten kaotikus, sőt anarchisztikus közeget teremtett maga körül. Szó szerint elzárkózott a gyerekekkel való kapcsolatteremtéstől, még csak meg sem próbálta a befolyása alá vonni a őket.

Mi sült ki mindebből?

Nos, nem egészen az, amire számítanánk… A legeredményesebb csapat ugyanis nem a demokratikus, hanem az autokratikus vezetőé lett. Keménykezű parancsnokuk jelenlétében ugyanis a gyerekek kimagasló szorgalommal dolgoztak. Valószínűleg ezért teljesítették olyan kiválóan a feladatukat. Mindez azonban mégsem annyira meglepő, ha belegondolunk abba a történelmi ténybe, hogy

az ókor legelképesztőbb építményeit is rabszolgákkal hozták létre.

A demokratikus vezetés esetén természetesen korántsem lett csapnivaló a teljesítmény! Az elkészített játékok persze nem sikerültek olyan tökéletesre, mint a tekintélyelvű csoportban, de azért ez a csapat is hozta a színvonalat. Az itteni fiúk tudniillik rendkívül motiváltak voltak a saját és a közös munkájukat illetően, ennek köszönhetően pedig végig nagyfokú kreativitás jellemezte a tevékenységüket.

A legpocsékabb eredményt az engedékeny vezetés produkálta. Ebben az esetben ugyanis a gyerekek mindvégig bolondoztak, miközben az elvégzendő munkára csak minimális figyelmet fordítottak. Aktív vezetés híján lényegében senki sem akadt, aki a teendőikre kényszerítse vagy épp ösztönözze a fiúkat. Nagyon úgy tűnik tehát, hogy az érdemi munkavégzéshez mindenképp szükségük lett volna legalább egy kompetens vezetőre.

Most akkor melyik a jobb?

Ha csak a teljesítményt vesszük alapul, akkor mindenképp az autokratikus. Láthattuk elvégre, hogy a végeredmény akkor volt a legszínvonalasabb, amikor katonás rend uralkodott. Csakhogy érdemes figyelembe vennünk még egy-két szempontot! Egyrészt azt, hogy diktatórikus körülmények között a gyerekek egyszerűen nem érezték jól magukat: nyomottá, frusztrálttá, sőt kifejezetten agresszívvá váltak. Másrészt pedig azt, hogy a fiúk valójában csak a „parancsnokuk” jelenlétében dolgoztak:

amint ő távozott, a munkamorál is alábbhagyott.

A demokratikusan vezetett csoportban minderről még csak szó sem volt! Az említett vezetési stílus alkalmazásakor ugyanis egy csapásra nyitottá és barátságossá vált a hangulat, így hát aligha meglepő, hogy az itteni gyerekek voltak mind közül a legelégedettebbek és a legkreatívabbak. Abban az esetben pedig, amikor a vezető magukra hagyta a fiúkat, nos… a munka zavartalanul folytatódott.

Milyen megoldásra jutott hát a három szociálpszichológus? Dióhéjban arra, hogy hosszú távon elsősorban a demokratikus vezetők képesek kihozni az embereikből a legjobbat. Igaz, hogy az ő irányításuk alatt nem lesz olyan kiváló a munka, mint egy szigorú tekintélyszemély uralma alatt, csakhogy ők számos pozitívummal képesek kompenzálni ezen „lemaradásukat”. Mindezek közül talán az a legfontosabb, hogy motivált, elégedett és elkötelezett csapatjátékosokká tudják változtatni az alkalmazottaikat.

TESZT
Te milyen vezető vagy?

A feladatokra vagy a kapcsolatokra fókuszálsz jobban?
Talán mindkettőre egyforma figyelmet fordítasz?
Töltsd ki rövid önismereti tesztünket, és tudd meg a választ!