Ne magyarázkodj tovább! Kezdd el inkább a tudatosítást!

Meglepődnénk, ha tudnánk, hogy milyen gyakran cselekszünk irracionálisan, s hogy milyen gyakran kell a különféle tetteinket kimagyaráznunk magunknak. A kognitív disszonanciával foglalkozó kutatások legalábbis mind arra utalnak, hogy az egónk védelmében lépten-nyomon le kell igazolnunk a magatartásunkat.

Elgondolkodtál már azon a kérdésen, hogy mégis mitől tűnik olyan következetesnek a viselkedésed? Legalábbis a saját szemedben… Mások ugyanis sokkal kiszámíthatatlanabbnak ítélhetnek téged – pláne akkor, ha csak felszínesen ismernek. A legtöbb szociálpszichológiai vizsgálatnak az lett az eredménye, hogy az emberi viselkedés korántsem annyira konzisztens, mint amennyire szeretnénk, hogy legyen. A különféle helyzetek, szerepek és körülmények ugyanis sokkal nagyobb hatást gyakorolnak a tetteinkre, mint a saját képességeink és tulajdonságaink rendszere.

Mondok egy példát, hogy világos legyen. A munkahelyeden te vagy a főnök kedvence. Lelkiismeretes vagy és előzékeny. Időre megcsinálsz mindent, amit kell, és pontosan úgy, ahogyan kell. Nem panaszkodsz, és nem mondasz ellent. Hazaérve azonban változik a helyzet, hiszen ott már sokkal nagyobb a mozgástered. Te vagy a család egyik feje, így hát sokkal lazább és önérvényesítőbb lehetsz. El is halasztod azokat a teendőket, amikhez nincs épp kedved, s előírod a gyermekeidnek, hogy hogyan viselkedjenek.

Hétvégén aztán elmész iszogatni a többiekkel, s hirtelen azon kapod magad, hogy te vagy az istennő / az isten…

Az egyes szituációk függvényében tehát fokozatosan változott a viselkedésed, te mégis következetesnek érezted a személyiséged. Habár a kollégáid biztosan meglepődnének, hogy mennyire más vagy a barátaid körében, s a családtagjaid is azon, hogy mennyire más vagy a munkahelyeden, te mindezt észre sem veszed. Egészen pontosan észreveszed te, csak teljesen másképp értelmezed. Valami ilyesmiről szól az önigazolás, a racionalizáció és a kognitív disszonancia redukciójának jelensége: minduntalan logikusnak és elfogadhatónak tűnő magyarázatokkal látjuk el a cselekvéseinket – pláne akkor, ha azok ellentmondanak a meggyőződéseinknek.

Nyilván nem mi vagyunk képlékeny és inkonzisztens személyiségek, hanem mindig jó oka van annak, ha a megszokottól eltérően viselkedünk bizonyos helyzetekben:

• Tudod jól, hogy nem vagyok ingerlékeny! Egyszerűen csak felidegesített a folyamatos értetlenkedésével.
• Mindent megszerzek magamnak, ami csak kell, de túl fáradt voltam már ahhoz, hogy megint leálljak vitatkozni vele…
• Sosem vagyok rest, de ma valamiért semmilyen munkához nincs kedvem. Biztos ettől a változékony időjárástól vagyok most ilyen.
• Azt mondta, hogy szerinte udvariatlanul viselkedtem, pedig nagyon jól tudja, hogy milyen nehéz időket élek…

Mivel az ilyen és ehhez hasonló tapasztalataink erősen ellentmondhatnak az elvárásainknak és a hiedelmeinknek, tudat alatt hajlamosak vagyunk meghamisítani és racionálissá tenni őket, hogy ezzel feloldjuk a konfliktusaik okozta, belső feszültséget. Másokkal szemben azonban már nem vagyunk ennyire engedékenyek! A többi emberről ugyanis azt feltételezzük, hogy ők mindig a saját meggyőződéseiknek megfelelően viselkednek, így hát ők feltehetően minden esetben lusták, ingerlékenyek vagy épp szeszélyesek lesznek.

Felmerül persze a kérdés, hogy mégis mennyire veszélyes mindez? Nos, alapesetben nemigen kell tartanunk tőle, hisz eredendően arra hivatott az önigazolás képessége, hogy a mentális életünk egyensúlyban tartásával védelmezzen minket. Csakhogy imádunk túlzásba esni vele, s olyasmiket is kimagyarázni, amiket nem kellene. Például a hibáinkat, a tévedéseinket, a mulasztásainkat, a bűneinket, a gyengeségeinket vagy épp a veszteségeinket. Csupa olyan dolgot, amelyből inkább tanulni kellene, mintsem menekülni előle – mi mégis képtelenek vagyunk erre.

Miért? Azért, hogy megőrizhessük a lelki békénket…