Megrázó egy kép, nemde? És felemelő is egyben. Ez az asszony tudja a legfontosabbat. Nem kérdezi, hogy mit számít a festék. Teszi, amit tennie kell. Amit bizonyára sok-sok éve tesz…
Egy növendék a Filmművészeti Egyetemen készített egyszer egy gyönyörű kisfilmet. Egy asszonyról szólt, aki hasonló korú, mint a képen látható. Végignézhettük, ahogy felöltözik, ahogy kisminkel, ahogy lassú, de határozott mozdulatokkal készülődik el. A film készítői sem siettek.
Majd az asszony – immár hétköznapi, de gondos sminkben, nem ünnepi, de rendezett ruhában és frizurával – megfogja a szemetet, kilép a lakásajtón, beszáll a liftbe, kiönti a szemetet, majd az üres vödörrel visszaszáll a liftbe, kinyitja a lakásajtót, és hazamegy. Mindeközben nem találkozik senkivel, nem szól senkihez, nem történik vele semmi sem. Világos: ez volt a nap fénypontja.
Megkérdeztem egy lánytól egyszer, aki a télikabátja alatt egy hasonló kaliberű programhoz öltözött fel, hogy miért választott ennyire gondosan toalettet, ha egyszer senki sem fogja látni azt, amit visel. „Mert én tudom.” – felelte. Ezek az asszonyok tudnak valamit, amit mi nem. Hogy csak akkor van vége, amikor tényleg vége van.
De amíg élünk, addig nincsen vége.
Megváltozott a világ. A férfiak ereje évezredeken át arra szolgált, hogy odébb vigyék a gerendát, vagy hogy hazacipeljék a meglőtt szarvasbikát. De ma már a mélyhűtőből vesszük ki a felszeletelt húst, amihez csak azt kell tudni, hogy hol van a fridzsider. Meg hogy melyik a jó hentes. A testi erő feleslegessé vált, a lelki erő viszont annál fontosabbá.
A nők sokat tudnak, mert amíg a pasik versenyeztek meg háborúztak, addig őket az odafigyelésre, a kommunikálására és az együttműködésre tanították. Egy modern vezetőnek pedig tudnia kellene ezeket. Nem ordítani, hatalmaskodni és másokat megfélemlíteni. A nőiesnek tartott vonások persze mindannyiunkban ott vannak, csak fel kell ismernünk, hogy mire mehetünk a használatukkal. Szerintem sokra.
Bárdos András
