Bill egy érdekesnek tűnő felhívásra lesz figyelmes a vasárnapi újságban: a helyi egyetem 20 és 50 év közötti férfiakat keres egy, a memória javítását célzó kutatásra. Bill úgy dönt, hogy jelentkezik erre az izgalmasnak ígérkező vizsgálatra, amiért ráadásul még egy kis pénzt is adnak. Amikor megérkezik a laborba, egy vakítóan fehér köpenyt viselő kutató fogadja, aki már készen is áll a férfi manipulálására…
A vizsgálat vezetője bemutatja Billt a másik résztvevőnek, Douglasnek, majd pedig elmagyarázza a két fiatalembernek, hogy egy teljesen új tanulási módszert fognak tesztelni a kísérlettel. A módszer lényege, hogy a hibázást mindig büntetni kell. „Az már kétségtelen, hogy a helyes válaszok megerősítése kulcsfontosságú az állati és az emberi memória működésében. Éppen ezért most az érdekel minket, hogy a helytelen válaszokért járó büntetések is hasonló jelentőséggel bírnak-e.”
A két férfi sorshúzással dönti el, hogy ki legyen a „tanár” és ki a „tanítvány” szerepében. A húzás eredményeképp az lesz Douglas teendője, hogy előre megadott szópárokat jegyezzen meg, amiket aztán Bill fog kikérdezni tőle. A jó válaszokért dicséretet, a rosszakért pedig büntetést kell kapnia Douglasnek. Billnek ehhez meg kell nyomnia egy adott gombot egy tekintélyes méretű szerkezeten,
ami aztán elektromos áramot juttat a másik férfi testébe.
A gépezet különböző erejű áramütésekre képes, amelyek intenzitása 15-től 450 voltig terjed. Az egyes fokozatok számokkal és rövid leírásokkal is fel vannak tüntetve. A 375 voltos kapcsolónál például a „Veszély, súlyos sokkhatás” szöveg, a 435-ös és a 450-es gomboknál pedig az „XXX” felirat szerepel. Amennyiben a tanítvány hibát követ el, úgy a tanárnak mindig egy újabb fokozattal kell növelnie a büntetésként adott áramütéseket.
Miután a kísérletvezető tisztázta a körülményeket, átvezeti Douglast a szomszédos helyiségbe, ahol a karjait szíjakkal köti le, a csuklóira pedig elektródákat helyez fel. Bill az előbbi szobában marad a „sokkológéppel”, s egy vezetékes telefonon keresztül teszi fel társának az előre megadott kérdéseket. A kutató mindezek után a tanár mellett foglal helyet, s árgus szemekkel figyeli a történéseket.
Kezdetben minden rendben megy. Kis idő múlva azonban Douglas hibázni kezd, Bill pedig rendre kiméri neki a megbeszélt áramütéseket. Ahogy a tanítvány egyre idegesebb és figyelmetlenebb lesz, úgy erősödnek a helytelen válaszaira érkező büntetések. A férfi lassan panaszkodni kezd, hogy egyre nagyobb fájdalmat érez. 75 voltnál már felszisszen, 150 voltnál pedig elege lesz, s arra kéri a jelenlévőket, hogy fejezzék be végre.
A kutató azonban arra biztatja a mellette ülő embert, hogy folytassa tovább a kísérletet. Ahogy fokozódnak az áramütések, Douglas egyre hangosabban jajveszékel, Bill pedig egyre zaklatottabb lesz. „Uram, kinek a felelőssége, ha valami baj történik ezzel az emberrel?” – teszi fel aggodalmas kérdését a kísérletvezetőnek. A szakember erre csak annyit felel, hogy minden a legnagyobb rendben,
a tanítvány egészségügyi állapota csak és kizárólag az ő felelőssége.
Csakhogy 300 voltnál már ordítva követeli Douglas, hogy engedjék el végre. Tanárának ekkor szintén elege lesz: „Uram, én egyszerűen képtelen vagyok tovább kínozni ezt az embert!”. A kutató erre közli vele, hogy mind a ketten aláírták a szerződéseket, így hát kénytelenek végigcsinálni a kísérletet. Bill erre vonakodva bár, de folytatja az áramütéseket. 330 voltnál azonban hirtelen sikoly csendül fel, amit aztán tompa puffanás és nyomasztó csend követ…
„Uram, valami baj lehet! Valakinek be kellene mennie!” – rémüldözik Bill kétségbeesetten. A kísérletvezető ennek ellenére rendíthetetlen: „Ha a tanítvány nem felel, akkor a válasza helytelen, s ezért meg kell őt büntetni érte”. Bill kénytelen-kelletlen ugyan, de tovább sokkolja Douglast, s hangosan panaszkodik közben, hogy ennek így már végképp semmi értelme. Csakhogy bármennyit is ellenkezik és stresszel, a kutató nem hajlandó leállítani a kísérletet. Így Bill végül a legerősebb, 450 voltos áramütésig is elmegy…
Elképzelhetetlen lenne, hogy egy hétköznapi ember ilyesmire vetemedjen? Hogy megöljön valakit egy ismeretlen tekintélyszemély kérésére? Nos, mindez sajnos nagyon is lehetséges! Az imént bemutatott vizsgálatot ugyanis Stanley Milgram végezte el eredetileg 1963-ban a Yale Egyetemen, a kapott eredményeken pedig saját maga is megdöbbent. A résztvevők 65%-a ugyanis „simán” halálra sokkolta volna Douglast, aki szerencsére egy beépített ember volt csak a kísérletben. Ennyire ki vagyunk hát szolgáltatva a tekintéllyel bíró személyeknek!
Te ellen tudnál állni egy karizmatikus vezető kéréseinek? Valószínűleg nem – vagy csak nagyon nehezen. A különféle vezérek ugyanis akarva-akaratlan olyan rendszereket és helyzeteket hoznak létre, amelyekben láthatatlan, ám annál veszélyesebb erők irányítanak minket. Már csak ezért sem mindegy, hogy mennyire kompetens embereket választunk meg vezetőknek, s hogy ők mennyire érzékeny erkölcsi iránytűvel rendelkeznek!
Felhasznált irodalom:
Zimbardo, P., Johnson, R. & McCann, V. (2018): Pszichológia mindenkinek 3. – Motiváció – Érzelmek – Személyiség – Közösség
