Drew Dudley a TED színpadán arról beszélt, hogy szerinte – anélkül, hogy észrevennénk – képesek vagyunk befolyásolni más emberek életét. Nem tudunk róla, de ilyenkor vezetők vagyunk valójában.
Drew egy kis egyetemre járt. Az egyetem utolsó napján egy lány lépett oda hozzá, és elmondott neki egy történetet, ami négy évvel korábban történt meg vele.
„Az iskolakezdés előtti napon egy hotelszobában voltam anyámmal és apámmal. Meg voltam rémülve, és annyira meg voltam győződve arról, hogy nem tudom végigcsinálni, és hogy nem vagyok kész az egyetemre, hogy zokogni kezdtem. Anyu és apu bámulatosak voltak. Azt mondták: ‘Nézd, tudjuk, hogy félsz, de azért menjünk el az első napra, és ha bármikor úgy érzed, hogy nem tudod végigcsinálni, semmi gond, csak szólj, és hazaviszünk. Szeretünk, bármi is történjen.’
Így másnap elmentem, és amikor a sorban állva a beiratkozásra készülődtünk, körülnéztem, és egyszerűen tudtam, hogy nem leszek rá képes. Tudtam, hogy nem vagyok kész az egyetemre. Tudtam, hogy fel kell adnom. Meghoztam a döntést, és abban a pillanatban hihetetlen nyugalom vett erőt rajtam. Anyámhoz és apámhoz fordultam és mondtam, hogy haza kell mennünk.
Ugyanabban a pillanatban kiléptél a Hallgatói Egyesület épületéből és a lehető legidétlenebb kalapot viselted. Őrületes volt! Volt nálad egy nagy tábla, amivel egy jótékonysági szervezetet reklámoztál. Meg egy vödör, tele nyalókával. Körbejártál, nyalókát osztogattál a sorban állóknak, és a szervezetről beszéltél.
Amikor odaértél hozzám, megálltál előttem, és rám bámultál. Aztán a mellettem álló srácra néztél. Mosolyogva belenyúltál a vödörbe, nyalókát adtál neki, és azt mondtad: ‘Ezt a nyalókát a melletted álló csodaszép lánynak kell adnod.’
Én még soha életemben nem láttam senkit olyan gyorsan, annyira zavarba jönni, mint ezt a fiút. Répavörös lett, és rám sem mert nézni, amikor felém nyújtotta a nyalókát. Annyira rosszul éreztem magam emiatt, hogy elvettem a nyalókát, és ahogy ezt tettem, zord kifejezés ült az arcodra. A szüleimre néztél és azt mondtad: ‘Most nézzék meg! Nézzék meg! Első nap távol az otthonától és már édességet fogad el egy idegentől!’
Ötméteres körzetben fuldoklott mindenki a nevetéstől. Abban a pillanatban tudtam, hogy nem adhatom fel. Tudtam, hogy pont ott vagyok, ahol lennem kell. Ott, ahol otthon vagyok. A következő négy évben egyszer sem beszéltünk. De most hallottam, hogy elmész, és el kellett jönnöm, hogy elmondjam: rendkívül fontos ember vagy az életemben, és hiányozni fogsz nekem. Sok szerencsét!”
Majd a lány elsétált. Pár lépés után még megfordult és mosolyogva azt mondta: „Lenne itt még valami. Még mindig azzal répavörös sráccal járok.”. Aztán másfél év múlva meghívót küldött neki az esküvőjükre.
Drew Dudley ezt mondta a színpadról: „Megrendítő a gondolat, hogy ekkora hatással voltam valaki életére. Annyira naggyal, ami egy lányt arra késztetett, hogy négy év után, egy idegenhez lépve azt mondja neki: ‘elképesztően fontos ember vagy az életemben.’ ”
Önök közül hányan éltek át hasonló pillanatot, amikor valaki mondott vagy tett valamit, ami alapvetően változtatta meg egy másik ember életét? Hányan mondták meg annak az embernek, hogy Ő mit tett? A születésnapokat megünnepeljük, amiért csak annyit kell tenni, hogy nem halunk meg 365 napon keresztül. De sajnos, hagyunk tudatlanul elmenni olyanokat, akik jobbá tették az életünket.
„Pedig lehet, hogy így kellene értelmeznünk a vezetést” – zárta le Drew a történetét.
Bruck Gábor
