Valószínűleg mindannyian elgondolkodtunk már azon, hogy mégis mi tesz egyeseket igazi vezéregyéniségekké. A daliás termetük? A sugárzó karizmájuk? A szónoki képességük? A személyes dominanciájuk? Ezek mindegyike? Vagy valami más? A vezetéspszichológia kutatói közelebbről is megvizsgálták már ezt a problémát…
Az állatokban szinte azonnal tiszteletet ébreszt a figyelemreméltó testméret. Az egyes fajok már-már ösztönösen vezetőnek tekintik az átlagosnál kifejlettebb egyedeket. A statisztikai adatok szerint a humán világban ehhez nagyon hasonlóan alakul a helyzet: a vezetők között rendre több a magas, mint az alacsony ember. Lehetséges volna, hogy a test magasságával együtt járó tekintély mértéke az, ami hatékony vezetővé képes tenni másokat?
Aligha. A történelem során ugyanis számos „kis emberből” lett „nagy ember”. Gondoljunk csak Sztálinra, Napóleonra vagy Mussolinire! Egyesek szerint az alacsony személyek mindennél jobban vágynak szerényebb méreteik kompenzálására – ezért van az, hogy ők olyannyira áhítoznak a sikerre, a tiszteletre és mások irányítására. Szerintük ők emiatt viszik sokra. Mindez persze nem igaz, arra viszont remekül rámutat, hogy
nem feltétlenül leszünk nagy formátumú vezetők pusztán a velünk született tulajdonságainknál fogva!
Vizsgáljunk most meg egy másik, a testmagasságnál jóval érdekesebb, pszichológiai adottságot is. Niccoló Machiavelli középkori politikus nyomán machiavellizmusnak nevezzük azon képességünket, amelynek birtokában olyan mesterien tudjuk befolyásolni az embereket, hogy azok szinte észre sem veszik a mesterkedésünket. Csakhogy erre korántsem mindegyikünk képes! Legalábbis nem egyforma sikerességgel…
A machiavellizmus vonásáról tudni kell, hogy az már rendkívül fiatal korban érvényesülhet. Egy szociálpszichológiai kísérlet során arra kértek meg gyerekeket, hogy minél több keserű süteményt etessenek meg a többi résztvevővel. Minél machiavellistábbak voltak a gyerekek, annál több sütemény elfogyasztására voltak képesek rávenni a többieket, miközben az objektív megfigyelők a társaiknál becsületesebbnek és ártatlanabbnak ítélték őket.
Ezen tulajdonság meglététől függene hát a vezetők rátermettsége? A válasz újfent nem. A vezetés ugyanis jóval több mások észrevétlen, de hatásos manipulálásánál. Az említett képesség jól jöhet ugyan a legtöbb helyzetben, minden téren és/vagy hosszú távon alkalmazva azonban már korántsem ilyen „egészséges”. Sokan ugyanis kimondottan irtóznak az erősen machiavellista személyektől, mivel hideg és alattomos stratégáknak tekintik őket.
Mi fán teremnek az igazi vezérek?
Habár vezetőnek születni nem igazán lehet, az ún. „Nagy Ember Elmélet” kutatói mégiscsak megpróbálták beazonosítani azokat a személyiségvonásokat és speciális képességeket, amelyek a vezetői siker alappillérei lehetnek. Ezek a pszichológusok háromféleképpen is górcső alá vették a nagyobb vezéregyéniségeket.
Egyrészt összehasonlították egymással a történelem legkiemelkedőbb vezetőit (pl. Cézárt, Jézust és Churchillt). Másrészt tesztekkel mérték fel a jelenleg is működő vezetők személyiségét. Harmadrészt pedig kikérdeztek mindenféle beosztású embert, hogy szerintük mitől vált a főnökük olyan sikeres vezetővé. A kapott eredmények ugyan több helyen is ellentmondásosak lettek, néhány közös pont azonban mégiscsak kiemelkedett. Nézzük a listát!
Melyek azok a sajátosságok, amelyekkel a nagy emberek általában rendelkeznek?
- jó családi szocioökonómiai háttér
- átlagosnál magasabb intelligencia
- kellemes fizikai megjelenés
- meggyőző kommunikáció
- teljesítménymotiváció
- kezdeményezőkészség
- döntéshozási képesség
- szociális aktivitás
- szellemi érettség
- önismeret
- önuralom
Ennyi volna? Nos, igen. A kutatók szerint ezek azok a tulajdonságok és képességek, amelyek hosszú távon kifejezetten előnyünkre válhatnak a vezetésben. Csakhogy korántsem ilyen egyszerű a képlet! Az imént felsorolt adottságok ugyanis se nem feltétlenül szükségesek, se nem feltétlenül elégségesek a példaértékű vezetéshez. Akkor meg mitől olyan érdekesek?
Egyrészt attól, hogy ezek a szempontok igencsak hasznosnak bizonyulhatnak a különféle vezetők kiválasztása és továbbképzése terén. Azok elvégre mégiscsak jó mutatói lehetnek a karizmatikus vezéreknek. Másrészt pedig attól, hogy az említett sajátosságok mind olyan területeket jelölnek, amelyekkel vezetőként akár egyénileg is érdemes foglalkoznunk önmagunk fejlesztése érdekében.
Családja szocioökönómiai hátteréért és az értelmi intelligenciája szintjéért persze nem sokat tehet az ember, a megjelenéséért és az önismeretéért azonban már rengeteget. Akármennyire vegyük is komolyan a „Nagy Ember Elméletet”, azt semmiképp se feledjük el, hogy attól még nem leszünk sikeres vezérek, hogy magunkévá teszünk valamiféle vonáslistát vagy képességegyüttest. A példaértékű vezetésben mindig is nagyobb szerepe lesz a rugalmas és kompromisszumkész viselkedésnek, mintsem a veleszületett személyiségnek!
