A másokkal való együttérzésre már elképesztően fiatalon készen állunk. A legtöbb munkahelyi tréning és vezetőképzés ma mégis annak megtanulásáról szól, hogy úgy bánjunk másokkal, ahogyan mi is szeretnénk, hogy mások velünk bánjanak. De hát erre egyszer már képesek voltunk, nem igaz? Mégis mi történt velünk az eltelt idő alatt? Visszafejlődtünk volna?
Aki igazán empatikus, az három dologra is képes. Egyrészt felismeri és megérti mások lelki állapotát. Másrészt át is érzi az emberek aktuális hangulatát. Harmadrészt pedig kezelni is tudja a felmerült érzelmeket – saját magán belül és kívül egyaránt. A valódi empátia jóval több tehát a mások szenvedésében való osztozásnál. Elképzelhető volna, hogy gyámoltalan csecsemőkként már réges-rég készen állunk rá?
Martin L. Hoffman, a morális fejlődés egyik kutató pszichológusa szerint a kétéves gyerekek világosan értik, hogy ha valaki sír, akkor az biztosan bánkódik, s hogy ebben az esetben illik őt megvigasztalni. Alig akad olyan gyermek, aki levertnek látszó édesanyja vagy édesapja láttán fel ne kínálná neki az egyik kedvenc játékát. Miért? Mert felismeri a másik személy szomorúságát, átérzi a fájdalmát, s igyekszik orvosolni a problémát.
Óvodáskorunkra tehát az empátia egyik komponense sem lesz különösebb akadály!
De hát akkor miért esik nehezünkre megértően bánni másokkal felnőttként? Pláne vezetőként! Fura, de gyakran úgy teszünk, mintha mindenki egy titokzatos és zárt világ volna, amelyet hiába próbálunk kiismerni, úgysem fogunk sohasem megérteni – nemhogy helyesen kezelni. Ez részben persze így igaz, na de hogy még csak meg se kíséreljük felvenni a minket körülvevő emberek cipőjét… Valamiért sokkal jobb megoldásnak tartjuk a saját fejünk követését.
Nem olyan nehéz, mégsem tesszük meg
Képzeljük el, hogy középvezetők vagyunk egy elég jól menő cégnél. Egyszer csak észrevesszük, hogy az egyik beosztottunk jó ideje nem az elvárt színvonalon teljesít. Minden reggel késik, több órás kávészüneteket tart, goromba a munkatársaival, érezhetően romlik körülötte a hangulat. Mihez kezdünk vele? Legtöbben valószínűleg egy „tapintatos fejmosásra” készülünk fel lelkiekben.
Először is tudatjuk vele, hogy ez a fajta magatartás nálunk sajnos nem megengedett, majd pedig arra kérjük őt, hogy változtasson a hozzáállásán a közeljövőben. Alkalmazottunk erre kénytelen-kelletlen magába mélyed, másnaptól fogva pedig mindent megtesz annak érdekében, hogy személyes fejlődéséről meggyőzzön bennünket. A teljesítménye soha többé nem lesz ugyan a régi, de azért különösebb gond sincsen már vele, mivel a minimális elvárásoknak tökéletesen megfelel. Vajon elég empatikusan bántunk vele?
Elégedetten dőlhetünk hátra főnöki székünkben?
Mielőtt még válaszolnánk erre a kérdésre, gondoljunk végig az alábbi forgatókönyvet! Amikor jól láthatóan frusztrált kollégánk leül velünk szemben, mi nem azzal indítunk, hogy „Tamás, attól tartok, van itt egy kis probléma…”, hanem azzal, hogy „Tamás, valami baj van?”. Mindezek után nem azt kezdjük ecsetelni neki, hogy mi mindent csinált rosszul az elmúlt hetek során, hanem afelől érdeklődünk inkább, hogy mégis mi történik vele mostanság. Mitől lett olyan más? Miért nem élvezi már a munkáját? Tudunk neki segíteni, netalán?
Ugyanolyan tapintatosak maradunk tehát, mint az előző verzióban is, csak most megpróbáljuk megérteni, átérezni és kezelni is Tamás lelki világát. Más szóval elővesszük azon képességünket, amelyet kétéves korunk óta magunkban hordozunk már: az empátiát. Elvégre nem csak azért dolgozhat rosszul valaki, mert hirtelen rossz emberré vált. Nekünk pedig nem csak az a dolgunk, hogy gondolkodás nélkül a szemére vessük ezt a nyilvánvaló problémát. Akár már egyetlen kérdéssel is közelebb kerülhetünk hozzá!
Mi tehát a helyes hozzáállás? Nem kell bonyolult dolgokra gondolnunk. Habár környezetünk minduntalan önmagunk érvényesítésére késztet bennünket, mi nyugodtan szálljunk szembe vele. Ne mindig csak a saját elképzeléseink alapján próbáljuk megítélni a többi embert! Engedjük, hogy ők is képviselhessék a saját oldalukat, mi pedig elsősorban az alapján közelítsük meg a problémáikat! Ne finomkodni akarjunk, hanem éretten reagálni mások érzelmi világára. Mi van, ha nem sikerül? Csak nyugalom! Ha kétévesen ment, akkor most is menni fog.
